Csapatépítés hatásai

A csapatépítés

A csapatépítés olyan, mint az alkohol: akkor jó, hogyha van hatása. Először, csak ízlelgetjük, kóstolgatjuk, aztán egyre többet kívánunk belőle, de fontos a mérték megtartása. A csapatépítés természetesen sohasem káros, így akármekkora mennyiségben fogyasztható, ám nem szabad megfeledkezni a minőségi tényezőről. Volt szerencsém, anno több munkahelyen, – sőt, hogyha birkózó sportmúltamra tekintek vissza, akkor több sportegyesületben is – kipróbálnom, hogy milyen is a csapatépítés, és mi a lényege.

Találkoztam olyan munkahelyi teamekkel, amelyeknél csak az esti buli volt a fontos. Nem tagadom, trénerként, mi is szeretjük enyhén (ez a szó csak azért került ide, mert vélhetően a feleségeink is olvassák a blogot) elengedni magunkat. Abban, viszont alighanem mindannyian egyetértünk, hogy az odáig vezető út megtétele kovácsolja igazán össze a csoportot.

Érdekes dolog volt sportolóként megélni az edzőtáborokat és megélni a mentális felkészülést (meglett vénemberként bizony éltem az „átkos-rendszerben”, ahol vajmi keveset törődtek a gyerekek lelki fejlődésével, legyen szó sportról, vagy más területről az életben): azért sportoltunk: mert, csak! Ha egy-egy pofon eldurrant a szőnyeg mellett, nem volt ott apukánk vagy anyukánk, akihez odaszaladthattunk volna. Futottunk, hajtottunk tovább, hogy legközelebb elkerüljük az edzőnk tenyerével való közelebbi ismerkedést. Olykor sikerült, olykor nem. A 2014-ben látott birkózóedzések milyenségéről nem írok…

Szóval, egyedi sportágat űzőnek csapatot építeni? Először, nagyon viccesen hangzott az elképzelés, de be kellett látnom/ látnunk, hogy az egymás buzdítása, segítése, olyan erővel tört elő belőlünk, hogy így harminc év elteltével is az együtt eltöltött küzdelmes éveknek köszönhetően tartjuk még a kapcsolatot és vagyunk barátok jó néhány klubtársammal.

Miért van rá szükség?

Később a munkahelyeimen is hasznosnak bizonyultak a csapatépítők. Emlékszem, egy kisebb újságnál kezdtem, olyan volt a hangulat az első két hónapban, mintha mindnyájunkkal azt közölték volna, holnap meteortámadás éri a földet. Itt lehetett hibáztatni a főnököt, aki egy igazi csúcs(fa)fej volt és semmiről sem lehetett vele beszélgetni, mert saját korlátain olyannyira nem látott át, hogy végül ez is lett a veszte. Lehetett hibáztatni bennünket, munkatársakat, mert egyáltalán nem nyitottunk a másik felé, holott csupán negyvenen voltunk a szerkesztőségben, ami lássuk be, nem egy gigantikus szám. Gondoljanak csak bele, milyen lehetett Los Angelesben az NBC stúdióközpontja 15.000 emberrel…,de erről majd legközelebb írok.

Tehát, a főszerkesztő-helyettesünk – aki valamelyest felvilágosultabb volt, mint a főszerkesztőnk (itt a valamelyest szón van a hangsúly)- úgy döntött egyik nap, hogy Bruce Willis-nek (Armageddon c. amerikai film) érzi magát és megmenti a szerkesztőséget a meteortámadástól. Az egyik reggel széles mosollyal hívta össze a rendkívüli értekezletet, amelyen bejelentette, hogy 2 napos csapatépítésen veszünk majd részt. Ennyi elnyúló szájat és cüppögést utoljára az óvodás csoportomban láttam és hallottam, amikor a konyhás nénik bejelentették, hogy a tejbegríz alapjául szolgáló tej megromlott és helyette kelkáposztafőzeléket kapunk ebédre.

A tréning hatásai

Mindenesetre nem volt mit tennünk, egy hét múlva már egy vidéki kúriában voltunk és lelkesen rohangálva végeztük el a szórakoztatóbbnál-szórakoztatóbb feladatokat. Este már azt is tudtam, hogy a belpolitikai rovat szerkesztőjének lánya melyik útvonalon sétáltatja Zuglóban kutyusát, vagy, hogy miként kell a málnalekvárt befőzni, illetve olyan hasznos tudnivalókkal is bővült tudástáram, hogy a kátrányozásnál a hőfokra nagyon oda kell figyelni. A viccet félretéve, a két nap olyannyira összekovácsolt bennünket, hogy egy formás kis szerkesztőség alakult ki Budapest szívében.

 

Pár évvel később életem legjobb munkahelyére kerültem (természetesen, leszámítva a mostani csapatépítő munkámatJ). Nem, nem az anyagiakat tekintve, még azt sem mondanám, hogy maga a munka volt annyira érdekfeszítő. Egyszerűen csak azonnal működött a munkatársak között a kémia. Ne gondoljanak rosszra: négy fiú dolgozott eleinte össze (most meg, pláne ne gondoljanak rosszra…). Együtt kezdtük el egy multi cég mindennapjait élni, szervezni, és ami a legfontosabb: élvezni. Annyira összerázódtunk pár hónap alatt, hogy azon döbbentünk meg, amikor csapatépítőre hívtak négyünket. Mindent tudtunk a másikról. Gondoltuk mi. Nagyot tévedtünk. Éles vagy versenyszituációban teljesen másként cselekedtünk. A trénerek pedig megtanítottak minket arra, hogy legyünk még jobbak, hogyan építsük magunkat, hogyan építsük a csapatot. Hosszú időre összefonódtunk a csapatépítő céggel, összefonódtunk a kollégákkal, és sikerült a szellemiségünket továbbadnunk az újonnan érkező kollégáknak. Ma már harmincan dolgoznak az egykori részlegünkön. Talán, a mi kis csapatépítőinknek is köszönhetően.

Tomka Tivadar