Egy nap! Egy különleges csapatépítés!

A szülői hatás

Emlékszem, hogy mikor megtanultam olvasni, folyamatosan két újságot bújtam. Az egyik a Képes Sport volt, míg a másik a Nemzeti Sport, amely anno még Népsport névre hallgatott. Minden nap néztem az eredményeket, csodáltam a dobogó legfelső fokán álló sportolókat és közben arról álmodoztam, hogy egyszer majd én is babérkoszorúval a fejemen integetek majd a nézőknek. A legnagyobb álmom, – mint minden 6 évesnek – az volt, hogy egyszer olimpiai bajnok lehessek. Lestem minden magyar olimpiai bajnok életét, ki hogyan jutott el a csúcsra, ki mit tett meg azért, hogy az újkori ötkarikás játékok során a legjobb legyen. Egy panellakás konyhájában ültem, mikor édesapám egy hétfőn este egy fényképet mutatott meg nekem. Ezen a képen Polyák Imre olimpiai bajnok állt melegítőben, aki nem mellékesen még három alkalommal volt ezüstérmes a világ legrangosabb sporteseményén. Édesapám mesélt Polyák Imréről, és mindezt olyan szuggesztíven adta át nekem, hogy másnap a Budapesti Spartacus birkózó szakosztályának edzésén találtam magam.

Meghatározó élmények

Akkor még nem gondoltam volna, hogy az egész életemet meghatározó “vállalkozásba” fogtam. Olyan nagyságok álltak ott a szőnyegen, mint Növényi Norbert. Édesapja volt az első edzőm, aki nemcsak mester volt, hanem pedagógus. külön foglalkozott minden kis birkózócsemetével és mindenkit ellátott olyan tanácsokkal, amellyel nemcsak jó sportoló, jó birkózó, hanem jó emberré is válhat. Élveztem az edzések minden pillanatát, még akkor is, amikor ügyetlen voltam és bizonyos feladatokat nem tudtam megoldani, de tudtam, hogy másnap még jobb és még ügyesebb lehetek. Mindannyian – kb. ötvenen lehettünk – egy célért dolgoztunk, hogy egyszer olimpiai bajnokok lehessünk. Tudtuk, hogy az út nincs kikövezve, ám küzdöttünk nap, mint nap, hogy az álmainkat elérhessük. Egy tucatnyi esztendőt töltöttem el a szőnyegen, volt időszak, amikor azt hittem, minden álmom teljesülhet, és voltak olyan napok, amikor hiába edzettem, hiába küzdöttem volt nálam tehetségesebb és jobb birkózó.  Húsz évesen be kellett látnom, hogy az utam másképp alakul. Nincs meg bennem az, amivel a szőnyegen a legjobb lehetek. Fájó felismerés volt nem tagadom, de egy újabb ösvényt nyitott előttem az élet. Eldöntöttem, ha már nem én lehetek a legjobb, akkor hadd beszélhessek a sikeres versenyzőkről, az istenadta talentumokról.

A rádiós

Rádióriporter lettem. Egy olyan közegbe, egy olyan műhelybe kerültem, ahol a legjobbaktól tanulhattam meg a szakmát. Olyan mentoraim voltak, (hogy divatos kifejezést használjak) mint Novotny Zoltán, Molnár Dániel, Török László, Radnóti László, Deák Horváth Péter, Siklós Erik, Vass István Zoltán, Lantos Gábor, Szepesi György. A sport révén megtanultam, hogy mit jelent a tisztelet, az alázat, mit jelent a siker és a kudarc, mit jelent a hírnév és mit jelent az, amikor a fiatal riportertanonc interjúja elhangzik egy sportadásban, amely a Petőfi Rádióban hallható vagy a Kossuth Rádióban. Felemelő érzés volt. Egy cél lebegett az ifjonti hévvel megáldott sportriporterek előtt, hogy eljussunk egy olimpiára. Mindent ennek rendeltünk alá. Tanultuk a szakmát és igyekeztünk a tökélyre fejleszteni. Olimpia. Ez a szakmacsúcsa! Nekem 2012-ben Londonban adatott meg, hogy ott lehessek a legjobb sportolók és riporterek között. Mint egy kiskölyök, aki vágyik a vattacukor után, úgy vártam az első napot. Megtörtént. Életem legnagyobb élménye volt, – két gyermekem megszületése mellett – ez a pillanat. Minden másodperce oly mély lenyomatott hagyott a lelkemben, hogy mindezeket szeretném átadni. Kötetlenül. Mindenkinek. Amikor az ember, nevezzük trénernek, egy olimpiai csapatépítő tréninget tervez és szervez, csak az motoszkál a fejében, hogy mindez hogyan lehet eredeti. Mi megvalósítottuk! Egy napra idevarázsoljuk az ötkarikás játékokat, úgy ahogy még soha senki sem látta. Úgy, ahogy mindenki elképzeli, úgy hogy mindenki egy napra olimpiai bajnok lehessen. Akár még én is!

Tomka Tivadar